Újonnan küldetik Mózes
„Az Úr pedig monda Mózesnek: Majd meglátod, mit cselekszem a Faraóval; mert hatalmas kéz miatt kell őket elbocsátani és hatalmas kéz miatt űzi el őket az ő földéről.”
(2Móz 6:1)
A Teremtő biztatja Mózest, annak ellenére, hogy látszólag egyszer már kudarcot vallott. Ez ugyanis nem az ő kudarca – sőt nem kudarc volt tulajdonképpen. Mondhatnánk úgy is, hogy ennek meg kellett lennie ahhoz, hogy később az igazi történések létjogosultságot kapjanak. Először mindig a rosszat kell megkóstolnia annak, aki a jót akarja, máskülönben hogyan fogja várni, értékelni a jót, amelyet szívében oly nagyon őrzött. A remény hal meg utoljára, s ez fogja végtére is meghozni mindazt a jót, amelyre úgy vágyunk. De addig is rendre ismerkedjünk meg mindazzal a rosszal, amely a jó kibontakozását gátolja, s látszólag teljesen lehetetlenné teszi annak kibontakozását teljes szépségében. Ki fog bontakozni, de előbb le kell győzni azokat az akadályokat, melyeket a Sötét Erő elébe helyezett.
„Az Isten pedig szóla Mózeshez és monda néki: Én vagyok az Úr.”
(2Móz 6:2)
Mintegy az előző gondolatsor lezárandó, jegyzi meg az Isten, hogy Ő az, aki mindezeknek az akadályoknak a legyőzésében igen sokat tud segíteni, és képes támogatni azt, aki valóban le akarja győzni ezeket. Ő benne bízzunk annak érdekében, hogy egyre tisztuló szívünket győzelemre vezessük a bennünket egyre fojtogató Ártalmak ellen.
„Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint mindenható Isten, de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes.”
(2Móz 6:3)
Itt megint felszínre kell kerülnie a Teremtő Léteztető neve. Erről a névről az előző három pátriárka nem tudhatott, csupán úgy ismerte Őt, mint aki „Mindenek Fölött Áll".
„Szövetséget is kötöttem velek, hogy nékik adom a Kanaán földét, az ő tartózkodásuk földét, a melyen tartózkodjanak.”
(2Móz 6:4)
A Vízözön után szövetséget kötött velünk az Isten, mondván: soha többé nem változtatja tengerré a szárazföldeket, hogy abban minden meghaljon, ami a szárazon élt és mozgott. Ennek jeléül el is helyezte ívét a felhőkben. Amikor erre tekintünk, tudjuk, hogy ezt az ígéretet kaptuk Tőle. Sőt később azt is megígérte, hogy nekünk adja a Föld legszebb, legtermékenyebb részét, amely olyanná tehető a mi szorgalmunk és az Ő dicsősége által, mint annak idején Éden kertje. Valóban vágyunk erre, de minduntalan eszünkbe kell, hogy vésse a Teremtő azt, hogy ezért még nagyon sokat kell tennünk: elsősorban a saját szívünk tisztasága terén. Az ugyanis ott kezdődik, és nem a Külső Világban. Ő is ott van a szívünkben, és nem arra kér, hogy másokkal, hanem, hogy önmagunkkal szálljunk harcba annak érdekében, hogy ami csak szép, ami csak igaz, és ami csak csodálatra méltó, arra törekedjünk ott, legbelül. Vagyis a vágyaink helyes kimunkálásán kell először igen sokat fáradoznunk, s majd csak azután fog tudni segíteni abban, hogy ezt a vágyat hozzáigazítsuk a körülményeinkhez, magunkból kibocsássuk a jót.
„Fohászkodását is meghallottam az Izráel fiainak a miatt, hogy az Égyiptombeliek szolgálatra szorítják őket, megemlékeztem az én szövetségemről.”
(2Móz 6:5)
Igen, az Isten megemlékezett az Ő szövetségéről. De vajon mi is megtettük ezt? Ő úgy tette ezt, hogy mérlegelte, nekünk, embereknek mi lenne a legjobb szívünk vágyának helyes irányú kiterjesztéséhez. Vajon, mi is úgy emlékszünk erre a szövetségre, hogy az Isten mit is kért tőlünk annak érdekében, hogy hatékonyan segíthessen nekünk, vagy egyszerűen csak számon akarjuk Rajta kérni azt, amit Ő ígért? Vajon tudjuk már, mi a helyes, a célravezető hozzáállás? Javaslom, találjuk meg! Valóban, Hozzá kell könyörögni. De ennek csak akkor van értelme, ha mi már mindazt megtettük, ami ennek a szövetségnek keretében ránk hárul. Segíts magadon, s az Isten is megsegít!
„Annakokáért mondd meg az Izráel fiainak: Én vagyok az Úr és kiviszlek titeket Égyiptom nehéz munkái alól és megszabadítlak titeket az ő szolgálatjoktól és megmentlek titeket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által.”
(2Móz 6:6)
Ez a nép már sokat szenvedett az elmúlt négyszáz-egynéhány esztendő alatt. Teljes tökéletességgel azonban nem tehette ezt, hisz folyamatosan meg volt félemlítve. Viszont épp ettől volt lehetséges, hogy a vágyakozó szív végre kitisztuljon. Na, nem a félelem tisztítja ki a szívet – nem, az inkább még jobban bemocskolja. Ellenben a félelemben tartott ember a lelkében két féle irányba fejlődik. Vagy behódol, és azonosul az Árnyék gondolkodásmódjával, s természetes lesz számára az állandósult lelki feszültség – mondván: így maradhatok életben. Vagy a szenvedései közepette is állandóan érzi a különbséget a helyes és könnyű út között. Mindegyre az előbbit választja – nem a jutalomra várva, hanem egyszerűen, mert az utóbbitól irtózik: megveti azt.
„És népemmé fogadlak titeket s Istentekké lészek néktek és megtudjátok, hogy én vagyok a ti Uratok Istentek, a ki kihoztalak titeket Égyiptom nehéz munkái alól. És béviszlek titeket a földre, a mely felől esküre emeltem fel kezemet, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak adom azt, és néktek adom azt örökségül, én az Úr.”
(2Móz 6:7,8)
Nyilvánvaló, hogy amit az Isten megígér, azt minden körülmények között meg is tartja. Mégis hányszor és hányszor kérjük számon Tőle az ígéreteit – jogtalanul és arcátlanul. Attól nem kell tartanunk, hogy Ő megfeledkezik róluk. Mi annál inkább. Viszont abban is biztosak lehetünk, hogy Ő meg fogja várni a kellő időt ahhoz, hogy az ígéretét betartsa. Nem, de nekünk is így kellene hozzáállnunk a mi ígéreteinkhez?
Ha az Isten felemeli a kezét, akkor döntött. A döntése pedig olyan, mintha azt már meg is valósította volna. Az Ő számára – mivel Ő időn kívül él – minden leendő dolog már megtörténtnek számít. Ahogy kigondolta, és eldöntötte, már az kész valóság. Csupán a mi időbe zárt személyiségünk érzi úgy, hogy az majd csak ezután fog megvalósulni. Természetes, hogy nekünk meg kell élnünk mindazt a harcot, amely a megvalósításért folyik, le kell győznünk először magunkba, majd pedig a környezetünkben azokat az akadályokat, ellenszegülő erőket, melyek meggátolnak bennünket annak azonnali élvezetében. Ez az idő. A különféle tettek és azok visszahatása-inak, következményeinek egymásutánisága. Ezt nekünk kell megélnünk, hisz mi vágyunk arra, hogy álmaink valósággá váljanak. Ilyen valóságok többek között az isteni ígéretek is, amelyek nyilvánvalóan arra ösztönöznek bennünket, hogy térjünk vissza Hozzá, és úgy élvezzük a vágyaink megnyilvánulásait, következmények nélkül.
Láthatjuk tehát, hogy az Isten micsoda csodálatos ígéretekkel áldott meg bennünket: van tehát okunk arra, hogy küzdjünk ezeknek a megvalósíthatóságáért.
„Eképen szóla Mózes az Izráel fiaihoz; de nem hallgatának Mózesre, a kislelkűség és a kemény szolgálat miatt.”
(2Móz 6:9)
Elfáradtak Izrael fiai. Na, nem a fizikai erejük hagyta el őket, hisz azt évszázadokon át csak edzették. Inkább szellemileg, érzelmileg gyengült meg az erejük. Ezt jelenti a kishitűség. A félelem és a szorongatottság érzése eltompíthatja az ember hitét. Ez történt itt is. Hiába beszélt nekik Mózes csodálatosabbnál csodálatosabb dolgokról az Istennel kapcsolatban, ők ezt már nem voltak képesek értékelni. Csupán azt látták belőle, hogy a szolgálatuk még keményebbé válik tőle, s félelmük egyre csak nő. Csupán néhányuknak adatott meg, hogy ezeknek ellenére továbbra is a régi, erős hittel várják az isteni ígéretek beteljesedését.
„Az Úr pedig szóla Mózeshez mondván: Eredj be, szólj a Faraónak, Égyiptom királyának, hogy bocsássa el Izráel fiait az ő földéről.”
(2Móz 6:10,11)
Jehova tovább erősíti Mózest, továbbra is szorgalmazza, hogy újra beszéljen a fáraóval. Na, nem azért, hogy esetleg a sok könyörgés hatására esetleg majd meglágyul a király szíve, nem. A Teremtő pontosan tudja, hogy a király szíve egyre keményebb és keményebb lesz. Erről már Mózesnek is beszámolt, így ő is tudja. Ellenben Mózesnek elég erős a hite ahhoz, hogy vele a Teremtő így beszélhessen. Nem fog Mózes megijedni ettől a feladattól. Viszont még sok problémát kell tisztán látni ahhoz, hogy mindezt megvalósíthatónak lássa.
„Mózes pedig szóla az Úr előtt, mondván: Ímé Izráel fiai nem hallgatnak reám, hogy hallgatna hát reám a Faraó, holott én nehéz ajkú vagyok?”
Most hivatkozik másodszor Mózes arra, hogy ő nehéz ajkú. Ez valószínűleg azt jelentheti, hogy dadogós, vagy más módon, nehezen formálja a szavakat. Ennek ellenére ezt a hiányosságát bőven pótolja az az elszántság és hit, amely a továbbiakban oly sok segítséget fog neki nyújtani. Lehet, hogy nehezen beszél, de ez a beszéd annál meggyőzőbb, hisz magától a Teremtőtől van. Elég ereje van e szónak ahhoz, hogy elvégezze, amiért küldetett, még ha egy nehéz ajkú ember tolmácsolásában is hallik. A Szó ereje az, ami számít, nem az, aki kiejti azokat. De egyébként is – mint tudjuk, tapasztaljuk – mindig vele van a testvére, Áron is, ő viszont kifogástalan szónoki képességgel van megáldva. Ez majd kitűnik a további beszámolókból. De már most is látjuk, hogy komoly segítséget jelent Mózesnek. Ennek ellenére Mózes – mert megijedt pillanatnyilag a feladattól – erre hivatkozik gyengeségében.
„És szóla az Úr Mózeshez és Áronhoz és rendelé őket Izráel fiaihoz és a Faraóhoz, Égyiptom királyához, hogy hozzák ki az Izráel fiait Égyiptom földéről.”
(2Móz 6:13)
Nincs mese, a parancs elhangzott, a dolog elrendeltetett: ki kell hozni Izraelt Egyiptomból. Ez már több mint négyszáz évvel ezelőtt eldöntött dolog volt. Most már elérkezettnek látja az Isten, hogy a benne együttműködő embereket, kedves szolgáit megerősítse, és s fentiekre utasítsa annak ellenére, hogy oly sok és rémisztő akadályt kell még leküzdeniük majdani útjuk során. Most már nincs az az akadály, amelynek legyőzése meghaladhatná a benne résztvevők erejét. Erről a Teremtő gondoskodik. Az időknek is Ő az ura, így biztosak lehetünk benne, hogyha valamit az Ő utasítására meg kell tennünk, akkor annak valódi létjogosultsága van az Ő terveibe, és az időtervében.
Tehát nem lehet semmi kéltségünk afelől, hogy ha valami helyes dolgot dédelgetünk a szívünkben, akkor arra nyilván az Istentől kaptunk indíttatást. Azonban ügyelnünk kell arra, hogy részben ne igyekezzünk kibúvót találni a megvalósítás alól, de arra se keressünk lehetőséget, hogy egyéni magyarázat okán korábban akarjunk hozzá látni a megvalósításhoz, mint ahogy arra a szívünkön keresztül közvetlen utasítást kaptunk, mert akkor még olyan gátló tényezőkkel találjuk szembe magunkat, amelyeket még képtelenek vagyunk legyőzni, még nem készültünk fel rá. Mindennek rendelt ideje van.
Most pedig tekintsünk bele azok névsorába, akikhez ez a felhívás érkezik.
Nemzetségi táblázat
„Ezek atyáik házanépének fejei: Rúbennek, Izráel elsőszülöttének fiai: Khanókh, Pallu, Kheczrón és Karmi. Ezek a Rúben nemzetségei. Simeon fiai pedig: Jemúel, Jámin, Ohad, Jákin, Czohár és Saul, a kanaánbeli asszony fiai. Ezek a Simeon nemzetségei. Ezek pedig a Lévi fiainak nevei az ő születésök szerint: Gerson, Kehát és Mérári. Lévi életének esztendei pedig: száz harminczhét esztendő.”
(2Móz 6:14-16)
A történet folyamatosságának érdekében itt nem cél, hogy Izrael teljes nemzetségtáblázatát leközölje velünk az Írás. Egyelőre úgy látszik, hogy Izraelnek csupán három fiának a leszármazottján át vezet el bennünket ahhoz a férfiúhoz, akinek itt most igen fontos szerep jutott. Ezek közül is a leglényegesebb itt most Lévi nemzetségének a levezetése – mint látnivaló.
Mellesleg az is említést érdemel, hogy a leszármazottak egyre szorongatottabb helyzete miatt egyre csökken az életkoruk is. Ez az ő ajándékuk Attól, aki így kívánja felgyorsítani az eseményeket, ígéretének betartása felé hajlítva azt.
„Gerson fiai: Libni, Simhi, az ő nemzetségeik szerint. Kehát fiai pedig: Amrám, Jiczhár, Khebrón és Huzziél. Kehát életének esztendei pedig: száz harminczhárom esztendő. Mérári fiai pedig: Makhli és Músi. Ezek a Lévi nemzetségei az ő születésök szerint. Amrám pedig feleségűl vevé magának Jókébedet, atyjának húgát s ez szűlé néki Áront és Mózest. Amrám életének esztendei pedig száz harminczhét esztendő.”
(2Móz 6:17-20)
Itt el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol találkozhatunk e történetünk főszereplőivel, Mózessel és Áronnal. Azonban a továbbiakban még más leszármazottakat is megelevenít az Írás, akiknek majd fontos szerep jut a történet alakításában – jó, avagy görbe úton tartva őket. Másfelől viszont ezek az egyéb szereplők természetesen a történet e pontján már élnek, s formálják életük fonalával a többiek sorsát is – szembeállítva őket azokkal a problémákkal, melyek a főbb szereplők szívét a megfelelő irányba módosítja (tisztítja, vagy éppen elsüllyeszti).
„Jiczhár fiai pedig: Korakh, Nefeg és Zikri. Huzziél fiai pedig: Misáél, Elczáfán és Szithri. Áron pedig feleségűl vevé magának Elisebát, Aminádáb leányát, Nakhsón húgát s ez szűlé néki Nádábot, Abíhut, Eleázárt és Ithámárt. Korakh fiai pedig: Asszir, Elkánáh és Abiászáf. Ezek a Korakh nemzetségei. Eleázár pedig az Áron fia, a Putiél leányai közűl vőn magának feleséget s ez szűlé néki Fineást. Ezek a Léviták atyáinak fejei az ő nemzetségeik szerint. Ez Áron és Mózes, a kiknek mondá az Úr: Hozzátok ki az Izráel fiait Égyiptom földéről, az ő seregeik szerint. Ők azok, a kik szóltak a Faraónak Égyiptom királyának, hogy kihozhassák az Izráel fiait Égyiptomból. Ez Mózes és Áron. És lőn a mikor szóla az Úr Mózesnek Égyiptom földén, így szóla az Úr Mózesnek, mondván: Én vagyok az Úr: mondd el a Faraónak Égyiptom királyának mindazt, a mit én szólok néked.”
(2Móz 6:21-29)
És itt a nyomaték kedvéért újra elismétli az Írás az isteni parancsot, mondván: álljatok a fáraó elé, és mondjátok el neki mindazt, amit parancsoltam nektek. Bizalmat ébreszt magával szemben, hogy legyen elég bátorságuk odaállni, és újra és újra elismételni követelésüket, miszerint el kívánnak távozni az országból, hogy áldozzanak az Úrnak, az Egek Istenének. Másfelől viszont már tudjuk, hogy egy szó nem szó. Megismétli, hogy biztosak legyünk benne mi, olvasók is, hogy ezek a dolgok úgy történtek meg, ahogy azok leírattak.
„Mózes pedig monda az Úr előtt: Ímé én nehéz ajakú vagyok, hogy hallgatna reám a Faraó?”
(2Móz 6:30)
Mózest nem igazán elégítette ki az Úr azzal a bizalommal, mellyel iránta volt. Beletörődik ugyan, hogy bizony végre cselekednie kell, de igen szabódik elébb. Még további bátorítást vár, mert gyenge gyarló, földi teste tele van kételyekkel és kétségekkel még akkor is, ha a hite oly szilárd, hogy egy betonfallal is felvehetné a versenyt.
